Leültettek a sezlonyra, és akkor váratlanul beállított a Frank testvér. Nem tudtam, hogy ők olyan szoros kapcsolatban vannak, bár annak idején Gulyás testvértől hallottam, hogy kölcsönösen szeretik egymást.

Azt mondja Sárika:

– Üljön oda Sándor a sezlonyra Ilonka mellé.

Hirtelen nagyon forró lett nekem ott az a sezlony. Mentem volna onnan, de hát nem tehettem. Amilyen gyorsan csak lehetett, végeztem, minél előbb indulni akartam. Kifelé menet azt mondja Gulyásné:

– Sándor, kísérje ki az Ilonkát. – Sándor pedig kikísért.

Japánbirs virágzott a kapuban, hatalmas bokor. Úgy nézett ki, mint egy lángoló csipkebokor. Lángoltam én is, amikor ezt hallottam: „Én a testvérnővel még valami másról is szeretnék beszélni.” Elöntött a méreg. Elég volt nekem az is, amiről eddig beszélgettünk – gondoltam dühösen. Csak annak örültem, hogy nem lettem olyan vörös, mint ő. Mert vörös lett, mint az a bokor. Amint utólag megtudtam, ő meg annak örült, hogy nem vörösödött el úgy, mint én.

Másnap eljött Frank testvér Pestimrére, és megkérte a kezem. Nem kívántam még férjhez menni, s ezt meg is mondtam neki, bár azt is hozzáfűztem, hogy azért megkérdem majd az Urat, mi az Ő akarata.

Sok minden forgott bennem: önállóságomat feladni, ő 9 évvel idősebb, amit én akkor óriási korkülönbségnek láttam. Amikor értésére adtam, hogy bár testvérként szeretem, de mint férfihez nem vonzódom, ő csak elmosolygott, és így válaszolt:

– Ez nem probléma, az a kérdés, mit akar az Úr. Ha Ő akar egy házasságot létrehozni, akkor azt is tudja, hogy ehhez kölcsönös szeretetre van szükség. A rendelt időben a kellő érzést is biztosan megadja majd.

Hát ebben egyetértettünk, magam is így gondoltam. Egyrészt jólesett hallanom a hitnek ezt a bizonyosságát, de azért bosszantott is egy kicsit. Irritálta az egómat hogy ennyire biztos a dolgában.

Azt mondta, nem mondja el, hogyan győzte meg őt az Úr, nem akar ezzel sem befolyásolni. Nem sürgős a dolog, kérdezzem meg én is Istent, mi az Ő akarata, addig pedig nyugodtan vár a válaszomra.

– De lehet, hogy arra három évig is várnia kell.

– Akkor három évig várok.

Már harmadik éve voltunk házasok, amikor egy hajnalban mentő vitt a kórházba.

Előző este olvasva az Igét, a 118. zsoltárnak két verse bátorított: „nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit, keményen megostorozott engem az Úr, de nem adott át a halálnak”. Ez ragadott meg, ez volt az Úr üzenete, a születési értesítőkre is ezt a két Igét írtam. Egyébként az utolsó vizsgálatnál sem derült ki, hogy két szívhang lenne. Amikor megszületett Ilike, azt mondja az adjunktus úr:

– Nővérke, gyorsan, gyorsan, másik pólyát is, mert mindjárt jön a másik.

– Mondom neki:

– Viccel velem, doktor úr?

– Nem viccelek, ez komoly, ikrei lesznek.

Ezen gondolkodtam, meg nevettem is rajta (két szülés között), miközben Ibolya megmozdult.

– Jéé! – mondom. – Doktor úr, tényleg! Hogy örül a nagy helynek!

Ezen meg ők derültek jót, hogy ilyen anyukát még nem láttak, aki így szül.

Az évek valóban peregtek egymás után, szinte észre sem vettük, és elsőszülöttem már érettségizett, majd felvételizett az egyetemre. Fel is vették, de úgy gondolta, hogy először „letudja” a katonaságot. Így aztán előfelvételisként bevonult a hadseregbe, hogy letöltse – akkor még kötelező – a sorkatonai szolgálatát, és eképpen eleget tegyen állampolgári kötelességének.

Volt azonban egy nagy problémája: Augusztusban vonult be, én pedig szeptemberre vártam a következő gyermekünket.

– Az nem lehet, hogy ne lássam a kistestvéremet! Én odaleszek a katonaságban, és nem is fogom látni hogyan fejlődik…

Akkor arra gondoltam, hogy „bárcsak megadná az Úr, hogy elvihetnénk hozzá a picit”! Persze ez emberileg nem volt lehetséges, mert előzetes elképzelés szerint még nem leszünk alkalmasak hosszabb utazásra a babával Sanyi eskütételére. Megértettem őt, mert tudtam, hogy szereti a testvéreit és örül, hogy nagycsaládban élhet.

Én is örültem annak a ragaszkodásnak, amit tapasztaltam nála. Ugyanakkor volt bennem egyfajta féltés is. Eddig sohasem volt úgymond „házon kívül” hosszabb ideig. Mi lesz vele, ha a meleg családi fészekből durvább körülmények közé kerül? Megedződik hitben vagy elgyengül? „Őrizd meg, Uram az eleséstől, tartsd meg a Te országod számára!” – kértük az Urat az édesapjával együtt. Miután így az Úr Jézus kezébe tettük ismét, megnyugodtam, az aggodalmak elröpültek. Ezután ha beszámolt a nehézségekről, problémákról, könnyebb volt hitben elfogadni, hogy az ő nevelése nem a mi feladatunk többé „egyenesben”, de az Úr kezében van továbbra is. Ezt tapasztaltuk is amikor hazaengedték, vagy a leveleiben beszámolt. Láttuk férfiasodó hozzáállását dolgokhoz, hitben is erősödött, de azt is jó volt látni, hogy egy kicsit még gyerek maradt. Amikor hazajött, akkor szívesen játszott a testvéreivel a homokozóban katonásdit, persze „csakis a kisebbek kedvéért…” Az említett kisebbek pedig büszkék voltak az ő nagy, katona bátyjukra, aki hajlandó velük játszani.

Az új lakás. Nagyon szép környezetben nagy fák, parkok, kisebb fenyőerdőkkel. A lakás kisebb mint az előző volt, de otthonosabb. Az ablakokból falvakat látunk a hegyoldalakon, hegytetőkön, az én ablakomból gyönyörű a kilátás, különösen reggel, amikor a felszálló pára miatt élesen meg lehet különböztetni egymástól mind a hat hegyvonulatot, ami a szemem előtt van. 700 – 1000 méter körüli hegykoszorú között van Karmiel, ami szintén dombokra épült. A közelünkben lakik a gyülekezetvezető testvér, gyalog 5 perc. Ahhoz, hogy elmenjek hozzájuk, le kell jönnöm 80 lépcsőt, majd felfelé 14-et, aztán le 19-et, és ismét fölfelé 15-öt, és utána a házukban még vagy 20-at. A testvéri közösségnek ára van. Nemcsak azért, mert a lábaimat és a szívemet megviseli, hanem szellemileg is. Le kell szállnom képzelt vagy valós szellemi magaslatomról, megaláznom magam, a próbák miatti megaláztatásomon felül kell emelkednem ha találkozni akarok a testvérrel, aki szintén magasban lakik, és tudok vele közösségben lenni.

Mielőtt Magyarországra látogattunk, férjem a 91. zsoltárból kapott biztatást, a 10-11 verseket: „Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a te sátorodhoz: Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek tégedet minden utaidban.” Persze örült az ígéretnek, mivel akkoriban éppen ízületi fájdalmak miatt nehéz volt a járása, így különösen az utóbbi része lett hangsúlyosabb. Meg is segítette az Úr, és végig tudta járni az utat. Két hete ott voltunk már, amikor hallottuk a hírekből, hogy bizony a lakásunk (sátorunk) is veszélyben van, mert a mi városunkat is szaporán lövik katyusákkal. Akkor már nagyobb értelmet kapott a biztatás otthonunkkal, családunkkal (Benjámin sorkatonai szolgálatát tölti, másik három bármikor behívható tartalékos szolgálatra), magunkkal kapcsolatosan is. Telefonáltak a gyerekeink innen, hogy ne jöjjünk haza, hosszabbítsuk meg a repülőjegyeket. Ottani gyerekeink is erre biztattak, mi azonban tudtuk, hogy itthon a helyünk. Hazajöttünk, amikor már két hete tartott a ramazuri. Különös volt, hogy most nemcsak kipróbálják, hogy működnek-e a szirénák, mint máskor évenként háromszor is az állami ünnepek alkalmából. Most „élesben” sokkal intenzívebben halljuk, sok oldalról, mert a környező falvakból is idehallatszott. Fáziskéséssel ugyan, de annál félelmetesebben.

Az volt a különös, hogy nyugalom volt bennem, de a férjemben is. Tudtuk, hogy Urunk védelmében vagyunk, és ezt sokszor meg is erősítette különféle ígéretekkel, amelyek olyan jó, hogy valóságosak lehettek, és ma is azok a számunkra. Nincsen biztosabb védelem a hívő számára, mint az Úr hűsége: „Pajzs és páncél”. Mi nem voltunk óvóhelyen, nincsen „vasszobánk”, mint már az újabban épült házakban, de az Ő oltalmában biztonságban voltunk. Mivel mi is emberből vagyunk, úgy gondolom, teljesen természetes, hogy nem szerettük a sziréna és a becsapódások hangját, és azt vettük észre, hogy igencsak lekötik az energiánkat ezek a történések, a hírek, a valóság elferdítése a médiában, a figyelés. Elfáradtunk. Sokat gondolkodtam akkor is, utána is: Nem lenne igazi a békességem? Igazi volt! Mint annyiszor régebben, most is örömmel töltött el a 139. zsoltárból: „Elöl és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.” Milyen rakéta az, amelyik át tud hatolni ezen a kézen? Biztonságban éreztem magamat. Tudtam (és nem az önbizalom miatt), hogy nem történik senkinek semmi baja, mert az Úr vigyáz ránk. Nehéz szavakba önteni. Mint az a madárka, akit a gazdája a tenyerében tart, onnan kukucskál kifelé, de azért gyorsabban dobog a szíve. Vagy bibliai képpel élve: Illés sok csodát átélt, de a végén elfáradt. Én is elfáradtam. Láttam az eseményekben az Úr védő kezét, ahogyan őrzi Izraelt. Az a rengeteg rakéta, amit átlőttek, arányaiban igen kevés kárt okozott. Rengeteg nem is robbant fel, vagy hegyoldalnak ütközött, vagy olyan helyre esett, ahol csak minimális kár keletkezett. A halálesetek fájdalmasan érintettek. Ez igaz, viszont hallottam, hogy abban az időben a közlekedési balesetekben még mindig többen haltak meg. Egyet nem felejtettem el, hogy Isten másként nézi, értékeli a dolgokat, mint én, halandó ember, akinek olyan az élete, mint egy fűszálé.

Újabb idős hölgyet kaptam, Klárit. 85 éves, orvos lányával Szatmárnémetiből alijázott kb. 12 évvel ezelőtt. Klárit látásból szinte azóta ismerem, mióta itt vagyunk. Ő maga tartott az életének egy részéről előadást a magyarul beszélők klubjában, amikor mi is ott voltunk. Később nekem is elmesélte azt is, más dolgokat is. Volt Auschwitzban. Fiatalasszony volt, babát várt, amikor a férjével, szüleivel és testvéreivel elvitték őket. Sok csodát megélt a babavárással kapcsolatosan. Rejtegették, hogy ne szúrjon szemet senkinek sem az állapota. Nem fedezték fel, és végül megszülhette a kislányát. Csak öt percig tarthatta a kezében, mert a szeme előtt becsomagolták egy papírba, és vitték a gázba. Őt utána is rejtegették, és a végén megmenekült. Öten voltak testvérek. Csak a kisebbik húga, egyik bátyja és ő jöttek vissza. Nem sokkal hazatérése után feleségül vette egy jó pár évvel idősebb orvos, aki szintén elvesztette a családját. Véleménye szerint a jó Isten azért fizetett neki úgy, hogy megmentette Auschwitzban, mert ő nagyon jó gyermeke volt a szüleinek, meg mindenkihez jó volt. Ugyanakkor az emberi önzés igen nagyfokú nála, persze ezt ő nem látja. Elesett, gyenge voltában mégis nagyon szeretnivaló. Most is kórházban van, és a lánya telefonált nekem, hogy már csak pár órája van hátra, és az eszméletét is elveszítette. Kértem az Urat, hogyha lehet, valahogyan beszéljen a szívére, értesse meg vele azt, amit én nem tudtam. Tegnap este mégis felébredt, és azt mondta a gyerekeinek, hogy ő nagyon boldog. Ez az én számomra jó hír, ugyan nem tudom, hogy mitől lett boldog hirtelen, de reménykedek abban, hogy jó dolgok történtek vele az alatt a néhány óra alatt.

„Tudod mivel múlattam még többek között a drága időmet az utóbbi két napban? Könyvet olvastam a legtöbb szabadidőmben. Gondolom, furdalja az oldalad a kíváncsiság, hogy ugyan, mit is? Egy „fáraó” feleségének az önéletrajzát (Anvar el Szadat). Megláttam valakinél, kíváncsi lettem, elkértem, hazahoztam, a többi már ment magától. Azaz, hogy ment volna, de a férjem megelőzött, és elolvasta. Aztán következtem én. Mire csak 10 oldal volt hátra, kiderült, hogy ez ártalmas olvasmány rám nézve, de már késő volt. Végigolvastam, ha már eddig eljutottam. Persze hogy lefoglalta tetemes időmet, amikor pedig levelet is írhattam volna…

Közben Sanyi bácsi is jelezte, hogy írni akar nektek a végén. Mondtam neki, hogy úgy is akartam neked írni, a tartalmasabb választ majd ő írja. Nevetett, és azt mondta, hogy így egészítjük ki egymást. Én írom a tartalmatlant, ő a tartalmasat.

– Nem baj, én meg tartalmas ebédet adok neked. Holnap is töltött káposztát ebédelhetsz – replikáztam, de nem ijedt meg különösképpen, hanem azon a véleményen volt, hogy ki lehet bírni. Azt elfelejtettem tisztázni, hogy engem vagy a töltött káposztát.”

Eszembe jut valami távoli reggel, vonaton ülök, szemben Anyu, kezében cseresznyés zacskó, ő kitekint az ablakon, én őt nézem hosszasan. Anyuval utazok. Egy olyan vonaton, ami soha nem áll meg. Letekeri nekem az ablakot, felemel, és együtt nézzük a tovasuhanást.

Megyünk a Kurucz utcai télutóban, kezemben rajzlapot szorítok, mikulás van rajta, zsírkréta, színes ceruza, vegyes technika. Amikor az utca végére érünk, Anyu megáll, rám néz, és azt mondja: „De szép, nagy kék szemeid vannak, kisfiam!” – És megsimogatja a kobakomat. Anyu úgy beszél, mintha csak énekelne, mondatainak nem csak jelentése, dallama is van.

A Kurucz utcában egyébként járatosak vagyunk, Anyu jól ismeri a lakókat, a szomszédok szomszédjait, azokat, akiknek már beszélt a hitéről, és azokat is, akiknek majd csak ezután fogja elmondani. Mert Anyu ilyen.

Anyu van ott évnyitón, évzárón, anyák napján, november 7-én, március 15-én, április 4-én, és a többi napon. Már rutinosan köti a kisdobos nyakkendőt, de a zoknistoppolásban is fürgék az ujjai, bár így is más zokniját húzom.

Anyu szülőértekezleten értekezik rólam, rajzversenyen biztat lelkesen, kisdobos avatáson a Himnusz és a Szózat között mosolyog rám, iskolai papírgyűjtés után dicséri iparkodásom, izgul, ha bizonyítványomba néz.

Anyuval jól megértjük egymást, főleg ha gitározik, furulyál vagy orgonál. Nem kérdezem tőle, miért lett óvónő, miért nem színész- vagy operaénekesnő.

Hazamegyek az egyetemről, és nagyvárosi fecsegésemmel szédítem Anyut, ő nagyokat nevet, majd azt mondja: „Sületlenségeket beszélsz, kisfiam, mikor fogsz már megkomolyodni?”

Évekkel később Anyu követ engem, és otthonról hazajön Izraelbe. Ugyanaz a szoknya, ugyanaz a konty, csak pálmafák közt, héberül. Bibliai helyeken lépked, a Szentföld még inkább megszentelődik általa. Salom íma – mondom neki, aki mindig békét hord magával.